Pótlás

Húha, jó rég nem irtam. Úgyhogy most veszek egy nagy levegőt és megpróbálom pótolni az elmaradásomat...
A legutóbbi "hagyományos" beszámolóm óta kisebb csoda történt: február 29-én délután megtartottuk a csapatkarácsonyt!!! Még szerencse, hogy szökőév van, különben átcsúsztunk volna márciusra... Utána pedig volt egy kis csapatépitő program, ami nagyon jól sikerült. Mondjuk ha rajtam múlt volna, akkor a szezon elejére (is) szerveztem volna ilyet. Egy nem messzi erdőben, amit előtte levő nap szétáztatott az eső, kellett eldugott jelzéseket megtalálni a 2-3 fős csapatoknak, persze minél rövidebb idő alatt. Kaptunk egy térképet, egy iránytűt és pár "hint"-et, hogy mégis hogy kezdjünk neki az egésznek. Én a két amerikai csapattársammal voltam egy hármasban, végig futottuk szinte az egész távot (kivéve, amikor egy hegyet kellett megmásznunk, ott inkább csak vonszoltunk magunkat...), igy sikerült kb. 40 perc alatt elsőként célba érnünk. Persze csupa sárosan és egy kicsit átfagyva, de azért jól éreztük magunkat, végre jó volt egy kis változatosság az edzések között. Egyébként érdekes, hogy pont az a páros ért be utolsóként, majdnem másfél óra alatt, akik tavaly is itt játszottak és akik tavaly ugyanezen a helyen végigcsináltak egy hasonló versenyt...

Nemrég itt volt Turpi látogatóban. Sajnos csak egy hosszú hétvégére és annak is a felénél megbetegedett, de azért jól elvoltunk. Szombaton meccsünk volt itthon, vasárnap pedig elmentünk Antverpenbe, mert épp ott volt az a holland szervezésű ruhaanyag-expo, ahol (más gyönyörű anyagokon kivül) megvettem Ányi esküvőjére a koszorúslány ruhákhoz való anyagot (a kész ruhákról képeket majd június végén teszek fel a Picasára :)). Kb. 150 árus volt, úgyhogy több óráig tartott, mig végigjártuk, jól el is fáradtunk. Utána meg, amikor elkezdtünk a városban mászkálni, sajnos elkezdett esni az eső. Az esernyő pedig a kocsi csomagtartójában maradt... A másfél órás hazafele úton Turpi szépen bealudt az anyósülésen, én meg nem győztem ki-bekapcsolgatni az ablaktörlőt, mert az egyik pillanatban jégeső volt, utána pedig száraz utak és verőfényes napsütés. De mint hallom, mostanában otthon is hasonló az időjárás. Erről jut eszembe, ma itt Valenciennes-ben az idei "télen" leesett az első hó. Januárban pedig nem ment minuszba a hőmérséklet.

Mostanában egyébként egész sok olyan szabadnap volt, amikor nem mentem el túl messzire. Viszont voltam moziban kétszer is, mindkét alkalommal francia filmet néztem franciául. Az egyik, a "Paris" Juliette Binoche-hal, a másik pedig a "Bienvenue chez les Ch'tis". Ez utóbbi az északi franciákról (ők a "Ch'ti"-k) szól, és szinte az összes itteni sztereotipiát magába foglalja. Egy párizsi csapattársammal mentem, volt jó pár poén, amit ő sem értett, viszont a mellettem ülő idősebb, gondolom helybeli, hölgy nem birta abbahagyni a visitó nevetést... De azért az elmúlt pár hónap alatt megismertem annyira a környéket és szokásokat, hogy a film nagy részét én is megértettem. :)
Az egyik könyvesbolt pénztáránál a múlt héten találtam egy szórólapot, ami az innen 30 km-nyire, le Cateau Cambrésis-ben lévő Matisse múzeumot reklámozza. Mint megtudtam, ott született Matisse. Úgyhogy a csütörtöki szabad délutánon el is mentem megnézni a múzeumot. Nem egy óriási gyűjtemény, a nizzai Matisse múzeumban sokkal több alkotása van (sajnos csak hallomásból tudom, mert abban még nem voltam), de azért érdekes volt. Kiderült, hogy 21 éves korában fogott életében először ecsetet a kezébe, amikor vakbélgyulladással kórházban volt hosszabb ideig és a szomszéd ágyon fekvő figura a kezébe adott egy kis festéket és ecsetet. Ehhez képest 22-23 évesen már szuper ceruzarajzokat csinált, azokból például ki volt egy pár állitva.

Most van a frankofón nyelvek hete és ennek alkalmából a holnapi francia órán egy helyi általános iskolába megyünk és ott az egyik osztállyal csinálunk egy közös órát. Minden évben megadnak 10 kulcsszót, amik köré épitik ezeket a közös órákat. Idén a kapcsolatokról lesz szó, az egyik kulcsszó pedig az "aprivoisiner", azaz megszelidités. Ennek kapcsán beszéltünk a Kis hercegről, aminek ez az alapja. Úgyhogy a múlt héten újraolvastam franciául, egész könnyen érthető volt, pár kifejezést kellett csak megnéznem a szótárban. Kiváncsi vagyok milyen lesz a holnapi óra.

Az elmúlt szombaton volt Cha utolsó meccse (Belgiumban játszik, ott a kevesebb csapat miatt rövidebb a bajnokság), amit elmentem megnézni. Namur-ben játszottak és ugyan kikaptak, igy is harmadikok lettek, ami egész jónak számit nekik. Vasárnap pedig elmentünk Brüsszelben az Atomiumba, ami az 1958-as Világkiállitásra épült és pár éve újitották fel. Maga a szerkezet nagyon érdekes: a vas kristály 165 milliárdszoros mása, ami igy 102 méter magas. 8 gömbből áll, amikben állandó és ideiglenes kiállitások, étterem, panorámás kilátó és gyerekjátszók vannak. A sor egy kicsit hosszú volt és a kiállitások nem túl "szofisztikáltak", de azért érdemes volt megnézni. Az Atomium körül nagyon szép parkok vannak, de sajnos már megint olyan hideg és szél volt, hogy azokat nem jártuk be.

Most szerdán Challes-ban játszunk, kedden megyünk TGV-vel és csak csütörtökön jövünk vissza. Pénteken pedig jönnek Szilváék, úgyhogy egy ideig megint nem fogok irni. De majd utólag megint igyekszem pótolni. :)

What's next?

Most of you know that I have been thinking about what to do after I’m done with playing professinal basketball for a while. Now I feel it’s time for me to make this change for several reasons. I’ve decided to write my feelings down in details to avoid any kind of misunderstanding, guessing, gossiping, etc..

I started playing basketball when i was 8 and I fell in love with the game right away. Not only have I enjoyed playing for a long time but I’ve also made a lot of friends and had great experiences through basketball. Until 2005, when I graduated from college, although basketball had only been a secondary thing in my life behind school, it had always been a very important part of my life. I have emphasized several times that basketball is „only” a game for me and what matters most to me is to enjoy every single minute of playing. When 3 years ago, after graduating from college, I decided to play professionally, I promised myself that I would only do that for as long as I still enjoy playing.

The last 18 years I have given up a lot of things in order to play at as a high level as I was capable of. Every athlete knows what kind of sacrifices these are. I have been fortunate enough to have a family supporting and helping me as much as they could. I have never regretted these sacrifices because the things I got from basketball were always more valuable to me at the given moment than those I had to give up.

I’ve gotten to the point where this imaginary balance flipped to the other side. Don’t get me wrong here; I still love the game of basketball as I did before. But I don’t enjoy it as much as I used to before I started playing professionally, especially in college (the reason for this very complex and I won’t go into details about that here). Now I would enjoy the things I have to give up in order to play professionally more than playing. To keep my resolution of 3 years ago, this is the time for me to make the change.

And what’s next? To cite from a Hungarian song, „we have to play this game all our lives”... This is what I plan to do as well; I’m sure I will spend a lot of time on the court in the future. I will look for opportunities to play where the imaginary balance mentioned earlier will be in balance again. At the same time, I will start my civil life in the „real world”.

I’m not going to lie, I’m a little afraid of this big change in my life. Somewhat similar to the feeling I had before I went to the United States to start college; new environment, unfamiliar place, foreign language. Then, a very close friend of mine wrote the following to me in an e-mail: „you can and will overcome every difficulty, all you have to do is to play the game called life the same way you play basketball”! I have never received a compliment about my game like this, worded in a way that even I could take in easily, before or since. This thought also gives me a lot of confidence in order to reach my goals in the next period of my life.

Many of you know that last summer I did a summer internship at the Budapest office of the Boston Consulting Group (BCG), a strategy consulting firm. Beyond learning a lot of new and interesting things during those two months, I also found a new environment where I felt very comfortable. After my season is over in May in Valenciennes, France, I will go back to BCG and start working full-time. In my mind, I think about this change as joining a new team where, instead of playing basketball, I will do something totally different from that. The basic rules of this new team, however, will be the same that I’ve learned on my basketball teams. I really hope that I will enjoy this new activity for at least as long as I have enjoyed playing basketball!

Hogyan tovább?

Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy már régóta gondolkozom azon, meddig is kosarazzak profi szinten és mit csináljak majd, miután abbahagyom. Most érzem elérkezettnek az időt erre a váltásra, több szempontból is. Azért döntöttem úgy, hogy ezt ilyen konkrétan és részletesen leírom, mert remélem így megelőzhetek mindenféle félreértést, találgatást, stb... Ezért kérek mindenkit, hogy ha az alábbi szöveg bármely részét vagy egészét fel szeretné használni valahol, akkor előtte velem egyeztessen. Ezt előre is köszönöm!

8 éves koromban kezdtem el kosarazni az OSC-ben és rögtön az elején megszerettem ezt a játékot. Nagyon sokat köszönhetek a kosárlabdának, amin keresztül rengeteg barátot és élményt szereztem az évek folyamán. 2005-ig, az egyetem befejezéséig, a kosárlabda a tanulás mögött az idő nagy részében ugyan csak másodlagos, de ettől függetlenül mindig is nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Sokszor hangsúlyoztam, hogy ez a sport nekem „csak” játék, aminek a lényege számomra az, hogy minden egyes percét élvezzem. Amikor 3 éve, az egyetem befejezése után úgy döntöttem, hogy profinak állok, megígértem magamnak, hogy csak addig játszom, amíg továbbra is élvezem ezt a játékot.

Az elmúlt 18 évben nagyon sok mindent feladtam azért, hogy minél magasabb szinten kosarazhassak. Minden élsportoló tudja, hogy ez milyen lemondásokkal jár. Szerencsére a családom mindig maximális energiával támogatott és segített ebben. Én ezeket az áldozatokat sosem bántam és most sem bánom, mert az, amit a kosárlabdán keresztül kaptam és elértem, az adott pillanatban értékesebb volt, mint amikről cserébe le kellett mondanom.

Viszont eljutottam arra a pontra, amikor a képzeletbeli mérleg átbillent a másik oldalára. Még mielőtt bárki is félreértene, a kosárlabdát, mint játékot még mindig ugyanúgy szeretem, mint korábban. De már nem élvezem annyira a játékot, mint mielőtt profi lettem (ennek összetett oka van, amit most itt nem fogok kifejteni). Azok a dolgok, amikről le kell mondanom azért, hogy profi szinten kosarazhassak, nagyobb örömet szereznének, mint maga a játék. A 3 évvel ezelőtti, magam felé tett ígéretemhez híven ez az a pont, amikor váltanom kell.

És hogy hogyan tovább? Mint tudjuk, „ezt egy életen át kell játszani”... Én is így tervezem, biztos sokat fogok még kosárlabdázni. Olyan lehetősége(ke)t fogok keresni, ahol a korábban említett képzeletbeli mérleg ismét egyensúlyba kerül majd. Közben pedig elkezdem a nagybetűs civil életet.

Nem tagadom, van bennem egy kis félsz az éles váltás miatt. Hasonló, mint ami 2001 nyarán volt, mielőtt kimentem Amerikába egyetemre; új környezetbe, ismeretlen helyre, idegen nyelvterületre. Akkor egy hozzám nagyon közel álló barát ezt írta nekem nyugtatásképpen: „minden nehézséget le tudsz, és le fogsz győzni, csak ugyanúgy játszd az élet című játékot, mint a kosárlabdát!” Azon túl, hogy ennél találóbb, az én számomra is megemészthető formában megfogalmazott dicséretet a játékommal kapcsolatban sem előtte, sem azóta nem kaptam, ez a gondolat most is sok önbizalmat ad az életem következő időszakában kitűzött céljaim eléréséhez.

Mint sokan tudjátok, tavaly nyáron—a sajtóban megjelent hírekkel ellentétben— egy stratégiai tanácsadó cég, a Boston Consulting Group (BCG), budapesti irodájában voltam 10 hetes nyári gyakorlaton. Azon túl, hogy rengeteg, számomra érdekes dolgot tanultam az alatt a bő két hónap alatt, egy olyan közegbe kerültem, ahol nagyon jól éreztem magam. A mostani, Valenciennes-i szezonomat követően a BCG-nél fogok elkezdeni dolgozni, most már főállásban. Én úgy fogom fel, hogy most is csak egy másik csapathoz igazolok, csak itt nem kosárlabdázni, hanem egészen más jellegű dolgokkal fogok foglalkozni. De az alapszabályok, amiket a kosárlabdában megtanultam, ebben a csapatban is ugyanazok lesznek. Remélem, hogy ezt is legalább annyi ideig fogom majd élvezni, mint a kosárlabdázást!