Tavaszi egyveleg

Március végén eljött volt-csapattárs-jófej-Szilva 10 napra látogatóba Petivel, ami nagyon jó volt. :) A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy nem a bátyámmal (aki egyébként András), nem a nagybátyámmal (aki Peti, de majd májusban jön) és nem is a Királlyal (aki Péter). A 10 napból a két hosszú hétvégét töltötték nálam Valenciennes-ben (a köztes időben átnéztek Párizsba), ami idő alatt kölcsönösen sokat tanultunk egymástól (mondhatni "mutually beneficial" látogatás volt). Velem például megszerettették a málnás sört; megmutatták, hogy Franciaországban van 40%-os zsirtartalmú tejföl, azóta csak olyat veszek (és nagy ivben kerülöm a mérlegeket); P segitett kicserélni az előszobában az égőt, ami azóta nem működött, hogy szeptember végén megérkeztem. Mindezekért cserébe megmutattam nekik, hogy hús nélkül is lehet jókat enni; a Maroilles-t, a környékbeli nagyon büdös sajtot, amit vajas kenyérrel kávéba mártogatva szoktak itt enni, még P is megszerette, pedig előszőr meg se akarta kóstolni (kávéba azért nem mártogattuk!!!); és persze ettünk csigát is egy helyi étteremben, ami nem volt olyan rágós, mint amit Brüsszelben ettem és sajnos kevesebb fokhagymás-olvasztott vajas szósz volt hozzá, de azért jó volt. Ja, és a lényeg: elmentünk egy focimeccsre is, a tavalyi bajnok Lyon ellen "játszottunk", 2-1-re sajnos kikaptunk. De jó volt a hangulat, igy én is élvezni tudtam az életem első élőben végignézett focimeccsét. Sz&P sztorijához tartozik még, hogy hazafele a reptéren elvették tőlük az összes kézipoggyászba tett sajtot. De hát a sajt mióta folyadék??? Vagy éles tárgy?

Nemrég volt a Valenciennes-i filmfesztivál, ahol beültem az Ecrire pour exister c. filmre (Freedom writers, Saját szavak). Megkönnyeztem rendesen, nagyon jó kis film!

Látom otthon kezdik átvenni a franciák szokását, már ami a sztrajkokat illeti. Itt legutóbb a diákok (!) sztrájkoltak a túl magas osztálylétszámok miatt. Én is kaptam egy sms-t, hogy hol és mikor van a felvonuláshoz a találkozó.

Múlt hétvégén volt másfél szabadnapunk, úgyhogy felültem az Eurostar vonatra Lille-ben, amivel másfél óra alatt Londonban voltam! A La Manche alatti alagúton 20 perc alatt értünk át, azt hittem, hogy az kevesebb ideig fog tartani. Szombat este találkoztam egy régi csapattársammal, aki Londonban van most 3 hónapot. Pár ismerősével beültünk egy sörözőbe, ahol én elég égő módon egy forrócsokit ittam. De a "rendes" sört nagyon nem szeretem és úgy gondoltam, hogy a Sz-ék által 2 héttel korábban megszerettetett gyümölcssört még a forrócsokinál is égőbb lett volna kérni. Egy pohár jó vörösborról nem is beszélve. ;) Vacsorázni meg már Zsófival (gimnáziumi padtárs) mentem, az albérletéhez közel eső indiai étterembe, ami szuper volt, azt leszámitva, hogy mindenünknek tömény "indiai" szaga lett utána. Szombat este megvettem még a Lonely Planet "London pár nap alatt" c. útikönyvét és a másnapi sétálást ez alapján terveztem meg. Mivel vasárnap pont "belefutottunk" a londoni maratoniba, ezért az útvonalon kicsit változtatni kellett, de azért igy is sikerült a belváros nagyját bejárnunk: Green Park, Wellington Arch, Trafalgar Square, National Gallery, St Paul Cathedral, Tower Bridge, LSE, Covent Garden, Oxford Street. Most már tudom, hogy ha legközelebb megyek, akkor hol akarok majd több időt eltölteni...

Egyébként rég vártam meg olyan türelmesen a zebráknál a zöld jelzést, mint Londonban, mivel annyira össze voltam zavarodva, hogy épp merről jöhet autó és nem mertem lelépni az úttestre. A brit akcentushoz meg a másfél nap alatt nem sikerült hozzászoknom, még vasárnap este sem értettem meg elsőre, ha valaki mondott nekem valamit. A brit kifejezéseken viszont jót mosolyogtam. Zsófi albérlőtársától kaptam kölcsön egy Oyster kártyát, amivel a helyi BKV-t tudtam használni, miután feltöltöttem rá pénzt. De hiába kerestem az automatánál a "recharge" opciót, csak "top up"-ot találtam. Ha a metróból ki akartam jönni, akkor nem az "exit", hanem a "way out" kiirásokat kellett követnem, a Sturbucks-ban a capuccinot pedig "to go" helyett "take away"-re kellett kérnem. Szóval kaptam egy kis kúltúrsokkot. :)

Mikor visszaértem Valenciennes-be, láttam, hogy a ház melletti utcán elkezdték kivágni az összes nagy fát. Elég lehangoló látvány. Mint megtudtam, már túl öregek és betegek voltak a fák és újakat fognak majd ültetni helyettük. Ez kicsit jobb érzéssel töltött el, de a látvány még igy is borzasztó...



A múlt csütörtöki kirándulás Keukenhof-ba, az Amszterdam mellett lévő tulipánkertbe, viszont annál jobb volt! Cha pénteken ment vissza az USA-ba és ezt a tulipánnézős túrát már hónapok óta terveztük, a csütörtöki pihenőnap tehát szuper időzités volt. Az egy nap alatt 700km levezetése nálam rekord volt, de abszolút megérte, mert szuper volt a hely. Bő 3 órát mászkáltunk és még többet is el lehetett volna tölteni, de vissza kellett indulnunk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokféle tulipán létezik! Csináltam képeket, de élőben persze sokkal szebb volt.

Pótlás

Húha, jó rég nem irtam. Úgyhogy most veszek egy nagy levegőt és megpróbálom pótolni az elmaradásomat...
A legutóbbi "hagyományos" beszámolóm óta kisebb csoda történt: február 29-én délután megtartottuk a csapatkarácsonyt!!! Még szerencse, hogy szökőév van, különben átcsúsztunk volna márciusra... Utána pedig volt egy kis csapatépitő program, ami nagyon jól sikerült. Mondjuk ha rajtam múlt volna, akkor a szezon elejére (is) szerveztem volna ilyet. Egy nem messzi erdőben, amit előtte levő nap szétáztatott az eső, kellett eldugott jelzéseket megtalálni a 2-3 fős csapatoknak, persze minél rövidebb idő alatt. Kaptunk egy térképet, egy iránytűt és pár "hint"-et, hogy mégis hogy kezdjünk neki az egésznek. Én a két amerikai csapattársammal voltam egy hármasban, végig futottuk szinte az egész távot (kivéve, amikor egy hegyet kellett megmásznunk, ott inkább csak vonszoltunk magunkat...), igy sikerült kb. 40 perc alatt elsőként célba érnünk. Persze csupa sárosan és egy kicsit átfagyva, de azért jól éreztük magunkat, végre jó volt egy kis változatosság az edzések között. Egyébként érdekes, hogy pont az a páros ért be utolsóként, majdnem másfél óra alatt, akik tavaly is itt játszottak és akik tavaly ugyanezen a helyen végigcsináltak egy hasonló versenyt...

Nemrég itt volt Turpi látogatóban. Sajnos csak egy hosszú hétvégére és annak is a felénél megbetegedett, de azért jól elvoltunk. Szombaton meccsünk volt itthon, vasárnap pedig elmentünk Antverpenbe, mert épp ott volt az a holland szervezésű ruhaanyag-expo, ahol (más gyönyörű anyagokon kivül) megvettem Ányi esküvőjére a koszorúslány ruhákhoz való anyagot (a kész ruhákról képeket majd június végén teszek fel a Picasára :)). Kb. 150 árus volt, úgyhogy több óráig tartott, mig végigjártuk, jól el is fáradtunk. Utána meg, amikor elkezdtünk a városban mászkálni, sajnos elkezdett esni az eső. Az esernyő pedig a kocsi csomagtartójában maradt... A másfél órás hazafele úton Turpi szépen bealudt az anyósülésen, én meg nem győztem ki-bekapcsolgatni az ablaktörlőt, mert az egyik pillanatban jégeső volt, utána pedig száraz utak és verőfényes napsütés. De mint hallom, mostanában otthon is hasonló az időjárás. Erről jut eszembe, ma itt Valenciennes-ben az idei "télen" leesett az első hó. Januárban pedig nem ment minuszba a hőmérséklet.

Mostanában egyébként egész sok olyan szabadnap volt, amikor nem mentem el túl messzire. Viszont voltam moziban kétszer is, mindkét alkalommal francia filmet néztem franciául. Az egyik, a "Paris" Juliette Binoche-hal, a másik pedig a "Bienvenue chez les Ch'tis". Ez utóbbi az északi franciákról (ők a "Ch'ti"-k) szól, és szinte az összes itteni sztereotipiát magába foglalja. Egy párizsi csapattársammal mentem, volt jó pár poén, amit ő sem értett, viszont a mellettem ülő idősebb, gondolom helybeli, hölgy nem birta abbahagyni a visitó nevetést... De azért az elmúlt pár hónap alatt megismertem annyira a környéket és szokásokat, hogy a film nagy részét én is megértettem. :)
Az egyik könyvesbolt pénztáránál a múlt héten találtam egy szórólapot, ami az innen 30 km-nyire, le Cateau Cambrésis-ben lévő Matisse múzeumot reklámozza. Mint megtudtam, ott született Matisse. Úgyhogy a csütörtöki szabad délutánon el is mentem megnézni a múzeumot. Nem egy óriási gyűjtemény, a nizzai Matisse múzeumban sokkal több alkotása van (sajnos csak hallomásból tudom, mert abban még nem voltam), de azért érdekes volt. Kiderült, hogy 21 éves korában fogott életében először ecsetet a kezébe, amikor vakbélgyulladással kórházban volt hosszabb ideig és a szomszéd ágyon fekvő figura a kezébe adott egy kis festéket és ecsetet. Ehhez képest 22-23 évesen már szuper ceruzarajzokat csinált, azokból például ki volt egy pár állitva.

Most van a frankofón nyelvek hete és ennek alkalmából a holnapi francia órán egy helyi általános iskolába megyünk és ott az egyik osztállyal csinálunk egy közös órát. Minden évben megadnak 10 kulcsszót, amik köré épitik ezeket a közös órákat. Idén a kapcsolatokról lesz szó, az egyik kulcsszó pedig az "aprivoisiner", azaz megszelidités. Ennek kapcsán beszéltünk a Kis hercegről, aminek ez az alapja. Úgyhogy a múlt héten újraolvastam franciául, egész könnyen érthető volt, pár kifejezést kellett csak megnéznem a szótárban. Kiváncsi vagyok milyen lesz a holnapi óra.

Az elmúlt szombaton volt Cha utolsó meccse (Belgiumban játszik, ott a kevesebb csapat miatt rövidebb a bajnokság), amit elmentem megnézni. Namur-ben játszottak és ugyan kikaptak, igy is harmadikok lettek, ami egész jónak számit nekik. Vasárnap pedig elmentünk Brüsszelben az Atomiumba, ami az 1958-as Világkiállitásra épült és pár éve újitották fel. Maga a szerkezet nagyon érdekes: a vas kristály 165 milliárdszoros mása, ami igy 102 méter magas. 8 gömbből áll, amikben állandó és ideiglenes kiállitások, étterem, panorámás kilátó és gyerekjátszók vannak. A sor egy kicsit hosszú volt és a kiállitások nem túl "szofisztikáltak", de azért érdemes volt megnézni. Az Atomium körül nagyon szép parkok vannak, de sajnos már megint olyan hideg és szél volt, hogy azokat nem jártuk be.

Most szerdán Challes-ban játszunk, kedden megyünk TGV-vel és csak csütörtökön jövünk vissza. Pénteken pedig jönnek Szilváék, úgyhogy egy ideig megint nem fogok irni. De majd utólag megint igyekszem pótolni. :)

What's next?

Most of you know that I have been thinking about what to do after I’m done with playing professinal basketball for a while. Now I feel it’s time for me to make this change for several reasons. I’ve decided to write my feelings down in details to avoid any kind of misunderstanding, guessing, gossiping, etc..

I started playing basketball when i was 8 and I fell in love with the game right away. Not only have I enjoyed playing for a long time but I’ve also made a lot of friends and had great experiences through basketball. Until 2005, when I graduated from college, although basketball had only been a secondary thing in my life behind school, it had always been a very important part of my life. I have emphasized several times that basketball is „only” a game for me and what matters most to me is to enjoy every single minute of playing. When 3 years ago, after graduating from college, I decided to play professionally, I promised myself that I would only do that for as long as I still enjoy playing.

The last 18 years I have given up a lot of things in order to play at as a high level as I was capable of. Every athlete knows what kind of sacrifices these are. I have been fortunate enough to have a family supporting and helping me as much as they could. I have never regretted these sacrifices because the things I got from basketball were always more valuable to me at the given moment than those I had to give up.

I’ve gotten to the point where this imaginary balance flipped to the other side. Don’t get me wrong here; I still love the game of basketball as I did before. But I don’t enjoy it as much as I used to before I started playing professionally, especially in college (the reason for this very complex and I won’t go into details about that here). Now I would enjoy the things I have to give up in order to play professionally more than playing. To keep my resolution of 3 years ago, this is the time for me to make the change.

And what’s next? To cite from a Hungarian song, „we have to play this game all our lives”... This is what I plan to do as well; I’m sure I will spend a lot of time on the court in the future. I will look for opportunities to play where the imaginary balance mentioned earlier will be in balance again. At the same time, I will start my civil life in the „real world”.

I’m not going to lie, I’m a little afraid of this big change in my life. Somewhat similar to the feeling I had before I went to the United States to start college; new environment, unfamiliar place, foreign language. Then, a very close friend of mine wrote the following to me in an e-mail: „you can and will overcome every difficulty, all you have to do is to play the game called life the same way you play basketball”! I have never received a compliment about my game like this, worded in a way that even I could take in easily, before or since. This thought also gives me a lot of confidence in order to reach my goals in the next period of my life.

Many of you know that last summer I did a summer internship at the Budapest office of the Boston Consulting Group (BCG), a strategy consulting firm. Beyond learning a lot of new and interesting things during those two months, I also found a new environment where I felt very comfortable. After my season is over in May in Valenciennes, France, I will go back to BCG and start working full-time. In my mind, I think about this change as joining a new team where, instead of playing basketball, I will do something totally different from that. The basic rules of this new team, however, will be the same that I’ve learned on my basketball teams. I really hope that I will enjoy this new activity for at least as long as I have enjoyed playing basketball!

Hogyan tovább?

Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy már régóta gondolkozom azon, meddig is kosarazzak profi szinten és mit csináljak majd, miután abbahagyom. Most érzem elérkezettnek az időt erre a váltásra, több szempontból is. Azért döntöttem úgy, hogy ezt ilyen konkrétan és részletesen leírom, mert remélem így megelőzhetek mindenféle félreértést, találgatást, stb... Ezért kérek mindenkit, hogy ha az alábbi szöveg bármely részét vagy egészét fel szeretné használni valahol, akkor előtte velem egyeztessen. Ezt előre is köszönöm!

8 éves koromban kezdtem el kosarazni az OSC-ben és rögtön az elején megszerettem ezt a játékot. Nagyon sokat köszönhetek a kosárlabdának, amin keresztül rengeteg barátot és élményt szereztem az évek folyamán. 2005-ig, az egyetem befejezéséig, a kosárlabda a tanulás mögött az idő nagy részében ugyan csak másodlagos, de ettől függetlenül mindig is nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Sokszor hangsúlyoztam, hogy ez a sport nekem „csak” játék, aminek a lényege számomra az, hogy minden egyes percét élvezzem. Amikor 3 éve, az egyetem befejezése után úgy döntöttem, hogy profinak állok, megígértem magamnak, hogy csak addig játszom, amíg továbbra is élvezem ezt a játékot.

Az elmúlt 18 évben nagyon sok mindent feladtam azért, hogy minél magasabb szinten kosarazhassak. Minden élsportoló tudja, hogy ez milyen lemondásokkal jár. Szerencsére a családom mindig maximális energiával támogatott és segített ebben. Én ezeket az áldozatokat sosem bántam és most sem bánom, mert az, amit a kosárlabdán keresztül kaptam és elértem, az adott pillanatban értékesebb volt, mint amikről cserébe le kellett mondanom.

Viszont eljutottam arra a pontra, amikor a képzeletbeli mérleg átbillent a másik oldalára. Még mielőtt bárki is félreértene, a kosárlabdát, mint játékot még mindig ugyanúgy szeretem, mint korábban. De már nem élvezem annyira a játékot, mint mielőtt profi lettem (ennek összetett oka van, amit most itt nem fogok kifejteni). Azok a dolgok, amikről le kell mondanom azért, hogy profi szinten kosarazhassak, nagyobb örömet szereznének, mint maga a játék. A 3 évvel ezelőtti, magam felé tett ígéretemhez híven ez az a pont, amikor váltanom kell.

És hogy hogyan tovább? Mint tudjuk, „ezt egy életen át kell játszani”... Én is így tervezem, biztos sokat fogok még kosárlabdázni. Olyan lehetősége(ke)t fogok keresni, ahol a korábban említett képzeletbeli mérleg ismét egyensúlyba kerül majd. Közben pedig elkezdem a nagybetűs civil életet.

Nem tagadom, van bennem egy kis félsz az éles váltás miatt. Hasonló, mint ami 2001 nyarán volt, mielőtt kimentem Amerikába egyetemre; új környezetbe, ismeretlen helyre, idegen nyelvterületre. Akkor egy hozzám nagyon közel álló barát ezt írta nekem nyugtatásképpen: „minden nehézséget le tudsz, és le fogsz győzni, csak ugyanúgy játszd az élet című játékot, mint a kosárlabdát!” Azon túl, hogy ennél találóbb, az én számomra is megemészthető formában megfogalmazott dicséretet a játékommal kapcsolatban sem előtte, sem azóta nem kaptam, ez a gondolat most is sok önbizalmat ad az életem következő időszakában kitűzött céljaim eléréséhez.

Mint sokan tudjátok, tavaly nyáron—a sajtóban megjelent hírekkel ellentétben— egy stratégiai tanácsadó cég, a Boston Consulting Group (BCG), budapesti irodájában voltam 10 hetes nyári gyakorlaton. Azon túl, hogy rengeteg, számomra érdekes dolgot tanultam az alatt a bő két hónap alatt, egy olyan közegbe kerültem, ahol nagyon jól éreztem magam. A mostani, Valenciennes-i szezonomat követően a BCG-nél fogok elkezdeni dolgozni, most már főállásban. Én úgy fogom fel, hogy most is csak egy másik csapathoz igazolok, csak itt nem kosárlabdázni, hanem egészen más jellegű dolgokkal fogok foglalkozni. De az alapszabályok, amiket a kosárlabdában megtanultam, ebben a csapatban is ugyanazok lesznek. Remélem, hogy ezt is legalább annyi ideig fogom majd élvezni, mint a kosárlabdázást!

Brüsszel 2. rész és februári vegyes

Az elmúlt hetekben többször voltunk Brüsszelben, mindig találunk valami érdekes "kifogást." Nemrég egy ékszerkiállitásra mentünk, ahol az elmúlt 800 év európai uralkodói ékszereiből gyűjtöttek össze nem keveset. Azon kivül, hogy gyönyörű ékszerek voltak, az adott időszak nem kissé kusza európai történelmét is nyomon lehetett valamennyire követni (ki kivel házasodott, a különböző uralkodóházak ezáltal hogy kapcsolódtak össze, stb...). Mindössze 3-4 nagy teremből állt az egész kiállitás, de több mint 3 óra alatt jártuk végig, annyira intenziv volt. Meg persze voltak kisebb nyelvi nehézségek is, amiatt lassabban tudtunk haladni. Cha-val vettünk 1-1 angol nyelvű audio guide-ot, de azon kevesebbet mondtak, mint ami a falakra volt kiirva franciául és flammandul (most olvastam valahol, hogy a flammandot magyarul hollandnak kéne mondani???). Tehát meghallgattuk az angol szöveget, utána lassan átrágtuk magunkat a francia kiiráson és ha valamit nagyon nem értettünk abból, akkor Cha a flammand szövegből megpróbálta kitalálni, hogy miről is van szó pontosan.

Nem messze ettől a kiállitástól van a hangszermúzeum, ami egy gyönyörű Art Deco épületben van. A legfelső szintjén pedig egy étterem, ahonnan az egész városra jó kilátás. Arra gondoltunk, hogy felmegyünk oda estebédelni (fél 6 körül volt...), mivel szép napos idő volt, felhő nélkül. De sajnos 6-kor zárt a konyha, ezért enni már nem lehetett. Az épületet azért meg tudtuk nézni belülről is, amiért már megérte fellépcsőzni 6 emeletet... Az útikönyvemből kinéztünk egy "hagyományos" belga éttermet, ami szintén nem volt messze, úgyhogy átsétáltunk oda, hogy ott vacsorázzunk. Azzal meg az volt a gond, hogy ebéd és vacsora közben bezárt és csak 7-kor nyitott, úgyhogy várnunk kellett egy kicsit. A következő probléma meg akkor derült ki, amikor megnéztük az étlapot. Persze azt valamennyire korábban is tudtuk, hogy a belga konyhában a húsnak milyen fontos szerepe van, de csak itt tudatosult bennünk... Mivel húst még mindig nem eszem, próbáltam olyat keresni az étlapon, amiben az nincs. (Volt egy "black & white pudding" fantázianevű étel, nagy naivan megkérdeztem a pincért, hogy az mi, gondoltam abban biztos nincs hús. Hm, májas-véres hurka volt, úgyhogy kilőve. De a fantázianév nem rossz.) De ilyenből, egy salátát leszámitva, csak kétféle volt: amiben rák volt (mint nemrég kiderült, erre allergiás vagyok...) és csiga. Úgyhogy, Cha-val (aki korábban egyszer evett már csigát) úgy döntöttük, hogy bevállaljuk előételnek! Végtére is, milyen ciki, hogy már egy fél éve itt vagyok és még nem ettem csigát. Különben meg kiváncsi is voltam, hogy milyen. És nagyon kellemesen csalódtam! Egy fokhagymás vajas szószban hoztak ki egy jó nagy adagot, még szerencse, hogy ketten osztoztunk rajta. A csigának nem volt semmi különleges ize és nem volt nagyon rágós sem. Hamar elfogyott. :)

Az Euroliga rájátszásban Valenciával kerültünk össze, ahol sajnos nem sikerült továbbjutnunk. De mivel az itthoni meccsünket megnyertük, kétszer mentünk Valenciába. Az első alkalommal szuper idő volt, 20 fok, napsütés, stb... És mivel egész sok szabadidőnk volt, ami kivételesen nem volt teljesen szétszabdalva edzéssel, videózással, stb, kicsit el tudtam menni a városba mászkálni. A szállodánk mellett volt egy régi folyómeder, amiből már egy jó ideje átterelték a vizet egy másik mederbe. De a régi folyó feletti hidakat meghagyták (van vagy 20 belőlük) és a mederben egy 10 km hosszú parkot alakitottak ki. Tele szökőkutakkal, padokkal, futásra-sétálásra-biciklizésre-stb alkalmas utakkal, van focipálya is. A meccs utáni reggel el is mentem kocogni fél órát, nagyon kellemes volt. A mederben a parkon kivül új épületeket is felhúztak. A szállásunk mellett egy kultúrális központ volt, kissé modern, de a környezetbe jól illő stilusban.

Valamelyik szabadnap, amikor a főzőpartit is csináltuk, este átmentünk Monsba, ahol egy 10 napos filmfesztivál volt. Aznap este többek között egy olasz filmet játszottak, arra ültünk be. Ez a Szerelem kézikönyve (Manuale d'Amore) második része volt. Olaszul, francia felirattal... Az első 5 percből alig értettem valamit, mert ugye csomó hasonló szó van a két nyelvben és nem tudtam elvonatkoztatni az olasz beszédtől. De utána egész érthető volt és a film is jópofa. Gondolom otthon is elkezdik majd vetiteni valamikor (az Olasz Intézetben már adták).

Tegnap Mourenx-ben játszottunk nagyon élvezetes meccset, első félidő végén verekedés, 5 kiállitás (tőlünk csak egy játékost, a másik csapatból négyet), erről részletesebben képekkel majd legközelebb (a sorozatokban is igy szokták csinálni, nem?) :)

:)

Több Márai könyvet is kaptam Karácsonyra (vajon miért...), az egyik egy Márai-idézeteket tartalmazó válogatás. A cime "Szeress egészen mellékesen és szeliden". Összesen 366 idézet, az év minden napjára egy. Egyik nap beleolvasgattam, gondoltam megnézem milyen idézet jutott a szülinapomra. Ime:

"Szeress egészen mellékesen és szeliden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor 'nem történik semmi', él az ember.
Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a főszereplők ezer pengőt kapnak a mutatványért esténként.
Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek."

[Kérés]

Brüsszel 1. rész

Cha keresztanyukája, Cécile, belga és magyar férje van (Zoltán). Cécile egy amatőr zenekarban hegedül, akik havonta egyszer fellépnek egy brüsszeli templomban. Chaval már terveztük egy ideje, hogy elmegyünk egy koncertre, utána pedig ebédelni Cécile-ékhez. Múlt vasárnap mindkettőnknek szabadnapunk volt és pont volt koncert is. Előző este itthon játszottunk a Calais ellen, csak 11 után értem haza, utána még vacsora, stb... Vasárnap reggel pedig fél 7-kor keltem, Monsból mentem vonattal Brüsszelbe. Mondanom sem kell, a 6 óra alvás nekem édes kevés, de gondoltam az ebéd után rögtön hazajövök majd és délután 5 körül már vissza is érek. Erről bővebben pár sorral lejjebb... :)

Mint a koncert elején kiderült, a zenekar 26 éve alakult, csak Bach-ot játszanak (ennek nagyon megörültem!) és az aznapi műsor a BWV 171 újévi kantáta, valamint a BWV 195 házassági ünnepekre irt kantáta volt. Az is kiderült, hogy a BWV 195-ös kantáta volt az utolsó, amit még nem játszottak Bach 194 "eredeti" kantátája közül. Érdekes volt, hogy a koncert bevezetője, amit egyébként Cécile mondott, franciául és angolul hangzott el. Utána megkérdeztük Cécile-t, hogy miért pont ezen a két nyelven és miért nem például flammandul. Mint kiderült, Cécile nem beszél valami jól flammandul, Belgium franciául beszélő vidékéről való. Angolul pedig azért mondta el, mert a hallgatóságban sokan voltak a European Commission-ból. A kantátákat pedig természetesen németül énekelték... A koncert jó volt, bár azért érződött, hogy nem egy profi zenekar.

A koncert után elmentünk Cécile-ékhez Wavre-ba, ami Brüsszeltől nincs messze, kb. 20 km. Zoltán nem volt otthon, mert épp Németországban dolgozik és a sok munka miatt úgy tervezte, hogy nem megy haza a hétvégére, mert nem éri meg 8 órát autózni mindkét irányba. Hármasban ebédeltünk egy jót, ahol sajnos az előételt ki kellett hagynom, mert tele volt rákkal. Ja, most jut eszembe, a múltkor nem irtam a januári kiütés-mizériámról, amiről egy vérvétel segitségével kiderült, hogy ételallergia. Valószinüleg a rákra is allergiás vagyok, meg még jó pár más dologra, de pontosan majd csak a bőrön elvégzett teszt után fog kiderülni. Cha szülinapját utólag ünnepeltük egy fantasztikus gesztenyetortával (a tésztája gesztenyelisztből készült!!!), aminek természetesen megszereztem a receptjét! :)

Ebéd után teáztunk és dumáltunk, Cécile nagyon kedves. Pszichológiát tanult és most cégvezetőknek és más magas beosztású embereknek tart "coaching"-ot. Két éve elkezdett magyarul tanulni. Heti másfél órát tanárhoz jár és egyébként autodidakta módon. Úgy fogja fel, mint az Arzheimer kór elleni gyógyszert. Beszélgettünk kicsit magyarul is, nagyon jól beszél ahhoz képest, hogy csak 2 éve kezdte el tanulni, a szókincse pedig meglepően jó. Felajánlotta, hogy elvisz minket megnezni Waterloo-t, ami tőlük kb fél órányira van. Még nem sötétedett be és a szelet leszámitva egész jó idő volt, úgyhogy nekiindultunk. Van egy mesterséges domb, amihez a földet a Waterloo-i csatában elhunyt katonák özvegyei hordtak össze zsákokban. A tetejéről nagyon jó kilátás van a környékre, ahol egy egész nagy részt védetté nyilvánitottak és semmit nem lehet megváltoztatni rajta. Ez főleg az akkori csatatér területe, ahol most mező van. Van még egy panorámakép egy henger alakú épületben, ahol bemutatják a csatateret és a különböző csapatokat, valamint egy film, amiről sajnos lekéstünk. Az az érdekes, hogy Napóleon veresége ellenére minden róla szól a környéken, egy Wellington Cafét leszámitva. Az angoloknak mondjuk ez joggal nem tetszik, de nem sok mindent tudnak ellene tenni.

Waterloo után kocsikáztunk még a környéken, nagyon kellemes, nyugis hely, ahova egyre többen költöznek ki Brüsszelből. Aztán visszamentünk Cécile-ékhez, mert közben kiderült, hogy Zoltán szombaton elment sielni (73 éves), ahol esett egy elég nagyot, gondolom eltörhetett 1-2 bordája, mert minden mozdulatnál és levegővételnél szúrt az oldala. Ezért vasárnap reggel beült a kocsiba és mégis hazavezetett 8 óra alatt, mert inkább Belgiumban akart elmenni orvoshoz. Azt mondta, hogy vezetés közben nem volt semmi gond, de egyedül már nem tudott kiszállni a kocsiból...
Még gyerekkorában, 4 évesen költözött ki a családjával Belgiumba, aztán egy időre visszamentek Magyarországra. Most már jó ideje Belgiumban él, de volt olyan időszak az életében, amikor 25 év alatt 27-szer költözött, nem csak Belgiumon belül... Mivel közben este lett, meg is vacsoráztunk. Érdekesen folyt a beszélgetés, aminek az "alapértelmezett" nyelve angol volt. De Cécile és Zoltán franciául beszélnek egymással, amit Cha és én is megértettünk valamennyire. Néha pedig magyarra váltottunk, amit aztán Cha-nak leforditottunk angolra. Tipikus belga vacsora, csak a flammand helyett magyar...

Végül 8 körül indultunk csak haza, Cécile kivitt egy közeli vonatállomásra Ottignies-ben, onnan elmentem Brüsszelbe, fél óra után volt csatlakozásom Mons-ba, onnan pedig haza kocsival. Este fél 11-re értem haza. Reggel félálomban nem igy terveztem, de megérte egész nap maradni, mert nagyon jól éreztem magam! :)